Ahogy kijöttem a Gant boltból és balra fordultam a keskeny kikötői utcácskán azonnal megcsapott a frissen készített Gambas pil pil illata. Az illat, mely a sarkon lévő étteremből szivárgott a szelek szárnyán mindenfelé. Éreztem a fokhagyma, a cayenne bors illatát, egybekeveredve a sült rák illatával. Miért mentem be a boltba? Egyáltalán, mit kerestem itt, Puerto Banusban? Jogos és jó kérdés...A boltba azért mentem, mert magát a márkát kedveltem. Pontosabban szólva a stílusát, amit adott, mutatott. Magát a Márka szót elvetettem...A sétám soránbmegláttam egy jó is bőrdzsekit, ami jócskán leértékelt áron adtak. Nem szerettem az elvetemült, elborult árakat, még akkor sem, mikor hozzám illő, passzoló dolgokról volt szó. Szóval ez a bőrdzseki pofás volt, jó áron volt, így engedtem a vágyamnak, hogy megvegyem. A zacskót lóbálva az étterem felé menet, ami árasztotta a kellemes illatokat, megfigyelhettem körülöttem történő eseményeket., embereket és éreztem, hogy minden, amit látok valahogy mesterkélt. Úton az étterem felé számos bár, music pub mellett haladtam el. Jobb oldalt, közvetlenül a víz mellett parkoló Wrangler dzsipembe bedobtam a zacskót, amiben a cuccok voltak, melyeket a boltban vettem. A dztsip nyitott volt, narancssárgaszínű. Nem volt feltnő a mellette Ha valaki rám nézett azt hihette, hogy valamelyik búváriskola vagy szörfiskola oktatója vagyok. Egyszerű, kopott pólóban, bermudában voltam. Az itt járó-kelő emberek szeme át is siklott felettem. Őket csak a design, a fény, a pompa érdekelte. Bentley kabrióikban, Range Roverjeikben, élre vasalt fehér ingjeikben vagy kiskosztümjeikben flangáltak ki-be a hajóik tatja és a part közt, vagy Moet Chandon esetleg Bollinger pezsgőt kortyolgattak a bárok árnyékolt teraszán. Sok orosz, illetve arab szó ütötte meg a fülemet. Az arab olaj aranyifjai, és az idősebb orosz újgazdagok kényelmesen megfértek itt, egymás mellett. Tán még üzletet is kötöttetk egymással. Ki tudja? Ahogy a Wranglertől elsétáltm legközelebbi bár felé, jópár afrikai menekült próbált öveket, hamis órákat és táskákatbeladni nekem. Egyszerű karibimintás ingekben voltak, szélesen mosolyogtak. Meleg volt, még így naplemente utolsó perceiben is. Enyhén fülledt levegő megálllt akikötő kis utcácskáiban, hisz nem volt szellő ami mozgatta volna. Lassan odaértem a bárhoz, ahol fagyit akartam venni. A napsütésben hunyorgó árus spanyolul szólt hozzám, azt híve, hogy én is helyi vagyok. Nem világosítottam fel az ellenkezőjéről, és spanyolul válaszoltam. Spanyol tudásom kezdett lassan felszívódni és valahol eltűnni a koponyámban. Pedig tudtam,, hogy estebsok hasznát venném a beszélgetéseknél, amik vártak rám. A mellettem álló idősebb, elegáns spanyol pár türelmesen várt, míg a zsebeimből előbányásztam az aprót. Rámosolyogtam a pár hölgytagjára, aki egy vajszínű sálat viselt, illetve egy ugyanilyenszínű nagy karimájú kapalot. és napszemüveget, melyet most lejjebb tolt. Egy régi ismerősre emlékeztetett, akit már rég nem láttam...Úgy éreztem, hogy valahogy az a pár ideillő volt a helyszínre, de valahogy mégsem. Talán az embetrek voltak azok, akik ezt a kontrasztot okozták...a többi, külföldi idegen.
Ahogy beszálltam a dzsipbe és elindultam , éreztem a tekintetét végig rajtam, míg a kikötőt el nem hagytam... Puerto Banus kontrasztokban teli levegőjét lassan magam mögött hagytam az érdeklődően ismerős tekintettel együtt. ...csak a sült rák illata, és az eperfagylat íze volt az, ami elkísért az utamon felfelé a hegyre....
