....ahogy a karosszekben hatradoltem, es hallgattam az idösebb asszonyt, ki lassan, de biztosan, felpörgette magat, indulattal beszelt egy kollegamrol, sajat magat is megpecsetelve, megbelyegezve, megertettem, hogy nem sok keresnivalom van mar itt. Nem szoltam, szeliden, csöndben, nyugodtan hallgattam...belöle csak ömlött a keseruseg, egy pillanatra ugy ereztem a gyulölet is bele vegyult...sajat tehetetlensege, sajat problemainak megoldatlansaga szurodott at a beszedjen, egy szerencsetlen masik emberre vetitve...ereztem, hogy a kora tavaszi Nap kellemesen melegiti a tarkomat...lagyan hintaztam a forgokarosszeken...a nö feketeben volt, haja a homlokaba huzva....nem lattam meg ilyennek. Beszelgetesunk elejen tett furcsa kijelentesere nem reagaltam...mikor negyedora utan nekemszegezte a kerdest, hogy akkor most mit csinaljon, megmondtam neki mit. Meghökkent, lattam elakadt a szava, felhuzta a szemoldöket....nem valaszolt. Nem erre szamitott...nem azert ultem ott, hogy köntörfalazzak, avagy amitsak...reg tul voltam a negedes babusgatasokon. Igazabol elegem is volt abbol, hogy csak altatjuk a nepet ezekkel...sajnos sokaig engedtem, hogy ramengedjek az emberek a haragjukat, ketsegbeesesuket, akarmilyuket, es ezzel megtisztuljanak...en pedig mint a bunfalo, elnyeltem ezeket, es meg utana megoldast is kinaltam...az idök folyaman elveszett a feles energia, a "mindenkinek segiteni szeretnek aki hozzamfordul"-erzes....nem tettem semmit hozza amit mondtam. Csend ulte meg a szobat...sokaktol elteroen en tettem a szabalyokra, es ugymond terpeszkedtem a karosszekemen...nekem igy volt kenyelmes. Lassan kortyolgattam a teamat, es csendben figyeltem az asszonyt....oldjam meg a gondjait?tegyek csodat?...hmm, minek nez engem?-kerdeztem szeliden, es kivancsian. Es mikor elhangzott valasz, szajam szegleten megjelent egy kenyszeredett mosoly...a bögremet letettem, kezemet hatrakulcsoltam a tarkomon, es nem szoltam...az idösebb hölgy kezdett zavarba jönni, dadogni kezdett...annyit mondtam halkan csak, hogy teved, valakivel összekever...semmivel nem vagyok több mint Ö, vagy akit az iment szidott. Lattam erre meg nagyobbra mereszti a szemet...naiv, gyermeki, korszakom veget ert. Az elmult hosszu evek eltuntettek a nyomat annak, aki egykor voltam...lehet, hogy ezaltal mas, masok többek lettek, vagy mas emberre valtak, megszbadultak a terhuktöl, de mindeközben megszunt letezni a lendulet es sziv...ereztem, hogy csalodas hullamai verik a nemasag partjat, mely köztunk huzodott...de nem akartam mar megmagyarazni a dolgot....ott, akkor kristalyosodott ki bennem az, hogy ha ez az ember innen tavozik, megteszem amit meg kell tennem. Nyugodt voltam, eszembe jutott egy pillanatra, hogy kint lattam egy cinket, ami agrol-agra ugralt, vidaman csipogott, elvezte az eletet ado napsugarakat...kollegamra gondoltam, akit szidtak...persze ertettem en azt is miert szidtak...de mar nem akartam elfogadni, nem akartam megemeszteni, nem akartam igazabol talan meg sem erteni...mindez energiat vett el...finn baratom segiteni akart, hisz ezert kerestek fel, ahogy engem is...nem Ö kereste meg ezt az aszonyt sem...igazabol nem ertettem mit akar ez az ember...segitseget ker, majd a felajanlott összes lehetöseget elharitja, es ujabb problemakat general...de ezt is megertettem...de mar nem akartam megoldani a gondjat....amikor egy tavoli, del-magyarorszagi varosban egy kora oktoberi esten össze-vissza rohangaltam, mint egy felbolond egy emberrel kapcsolatban, majd ejt-nappalla teve kuzdottem az igazaert, azert, hogy az, amit megerdemelt Ö, es a csaladja vegre megkapjon, ugy erzem ott, akkor igazabol becsuktam egy kaput. Beleptem egy olyan körbe, melyböl nem volt visszaut...az, hogy akkor en ezt meg nem lattam, legyen az en hibam...de most, a napfennyel bevilagitott szobamban, ratekintve kedvenc Van Gogh kepemre a falon tudtam, hogy itt a vege.... amikor a nö elhagyta a szobam, feldobtam a labam az asztalra, figyeltem a szomszedos epulet elött jövö-menö embereket...igen, nem tudtam hatart szabni a segitsegeimnek...es ez felemesztette a gyermeki ent bennem...egyreszt kiölte a kivancsisagot, majd elpusztitotta a kiapadhatatlan forrast ado energiamezö magvat....jaj, mi emberek, milyen gyarlok, gyengek is tudunk lenni...mikor mastol varjuk a megvaltast, masra helyezzuk terheink...es ha az a masik ezek alatt megrogyik, felelössegre vonjuk...hummögni kezdtem, eszembe jutott valahogy az a nyomorult Jezus...meg a törtenete...Jezusok voltak, vannak...hogy lesznek-e?...biztos...de nem irigylem öket...hisz mindig lesznek ellendrukkereik, mindig lesznek olyanok, akik a tulterhelt teherhordo lo összeesesekor meg belerugnak egyet szerencsetlen paraba...persze azt is ertem miert teszik...eszembe jutott, szinte banalis hasonlatkent a kora delutani tavaszi napsutesben egy regi törtenet egy kiralyrol, ki nagyravagyasaban olyan hajot akart epiteni, ami mindenhol a legerösebbnek, es legnagyobbnak szamitott az egesz vilagon, es amikor mernökei mondtak nem lesz ez igy jo, mit sem törödve veluk követelte a hajojat. s mikor megepult, minden mernöki ellenjavaslat ellenere, par perccel avizrebocsajtasakor el is sullyedt...a kiraly kivegeztette az összes mernököt....az emberi butasag, gyengeseg, es felelössegharitas evszazados, evezredes törtenet, nemzetektöl fuggetlen...emberi tulajdonsag....vegigpillantottam a szoban, a rengeteg könyvön, kuszapapirhalmokon az asztalomon, a felig kiivott bögre tean, a tollakon, melyek szanaszet gurulva hevertek itt-ott az asztalon....a soha be nem fejezett kituzös falon, melyen egy nagy virag kepe tundökölt, jobbra töle a Van Gogh....piros karosszekem tamlaja...az ablakban allo strapabiro pozsgas növenyek...minden, olyan atmenetinek tunt akkor...megcsörrenö telefonomra neztem az asztalon. Nem vettem fel...a vallamon hordozott terhek, amleyek szepen lassan-de biztosan atittatak fekete tintaval a lelkem, aprolekos munkat vegeztek...tiszteltem azokat az embereket, akik be mertek vallani öszinten, hogy szenvednek..es segitseget kernek....elismerik a bajt, es megteszik amit mondanak, csak hogy jobban legyenek....soxor hallottam korabban: Vincent, Vincent lassabban...vigyazz magadra. Csalanba nem ut menku, szoltam...hirtelen ötlettöl vezerelve elövettem a zakom zsebeben jo regota lapulo nevjegykartyat...egy orosz nev es telefonszam volt rajta...kikaszalodva a szekbol, komotosan vegighaladva a szoban, kinyitva az ajtot, tompan bamulva a mellettem elhalado arcokat, melyek valamit mondtak, de a szavak nem jelentek meg a hallokergemben...kileptem a folyosora...szobam ajtaja mellett egy tabla volt, rajta a nevemmel....hummögni kezdtem...ennek sincs semmi jelentösege....mar regota nincs...lassan több mint egy eve nincs. Azon öszi esten, mely kellemesen meleg volt, csillagokkal tarkitott tiszta egbolt ellenere, igazabol elmosodott a hatar a tablan allo nev, a nev alatt huzodo szo es a valosag közt...talan mar akkor eldöntödött bennem, hogy nem kell folytatni azt amit muvelek....de csak mostanra ert cselekvesse a gondolat...megalltam a fönököm ajtaja elött...hosszan neztem a körulöttem zajlo esemenyeket, egy csalad, babakocsival varakozott a bebocsajtasra, egy nö szaladt egy papirral a kezeben valahova, egy teblabolo fiatal ferfi köszönt ram, egy szöke copfos fiatal nö nevetve mondott valamit, ami nem jutott el a tudatomig...kopogasomra felriadt a letargikusan ulö nö a szeken az ajtotol jobbra....belepve megpillantottam az "agyat"...lazan asztalra feldobott labakkal ult hatalmas foteljeben...beleptemre megpördult es elmosolyodott....s mikor a mondat elhangzott a szajambol amit akartam mondani, a szerencsetlennek lehervadt a mosoly a szajarol.... semmit nem tudott mondani...hisz mit is tudott volna mondani arra, hogy a mai napi hatallyal felmondtam...egy mondatban megköszöntem, hogy itt lehettem, majd tavoztam a szobabol...amikor mar az orosz telefonszamat tarcsaztam megszuntem az lenni, aki voltam...uj ösvenyre leptem...uj utakra...ugy ereztem veget ert egy fejezet. Veget ert az orvosi munkam, befejeztem pszichiaternek lenni....
