Szinte teljesen ramolvadt a ruha, éreztem, ahogy a bőröm és a nadrág szövete között szép lassan felhalmozódó izzadtság kezdi átitatni a szövetet....nem sok választásom volt, amikor leultem a teraszra, egy hely volt szabad, atűző napon, árnyék nélkul. egy szellő, annyi sem mozditotta a fulledt, fáradt levegőt....mindenhol turisták.a helyiek okosan eltűntek így délidőben....A Nap kegyetlenul kínozta jobb alkaromon éktelenkedő friss heget...a heget, melyet pár napja sikerult beszereznem...Ahogy a szerpentinen gurultam lefelé, pillanatokra kikapcsoltam az agyam, szemem beitta a látványt, a fényt, arcomon végigsimitott a szél, ami menet közben keletkezett...a tető le volt engedve, élveztem a feelinget. Szabadságon voltam...talán ez a relaxált, kikapcsolt állapot vezethetett oda, hogy nem vettem észre, és nem is hallottam, mikor a fekete BMW mellémért. A szemben lévő sávban haladt, magabiztosan, a tutitban bizva, hogy el tud intézni 1 pillanat alatt, anélkul, hogy szemből kapna egy pofást egy autó formájában. Amin mégis megbukott a tervuk, egy hiu emberi tulajdonság volt. A férfi karján nagy, fémóra volt, nagyobb mint ami a funkcionalitasnak megfelelt volna. A ráeső napsugarak megcsuszva a fémen, egyenesen aszemembe verődtek, mikor kidugta az autó ablakan a karját...a napsugarak éles szögben érték a szemem sarkát, disszonancia érzését okozva, és egyben magamhoz is téritve a révuletből. Ahogy oldalra pillantottam, szinte teljesen egyidejuleg a kormányt is balra rántottam....a lelassuló pillanatokban kristálytistán láttam a HK MP5-t, melyet a férfi tartott a kezében...szinte abban a pillanatban, mikor már majdnem meghuzta a ravaszt, érte el az autóm bal első doblemeze a BMW oldalat, mely lendulet oldalra kezdte sodorni a fekete 5-os BMW-t...a fegyverből felszökő tüzcsóva jelezte, hogy a ravaszt meghuzta a ferfi...az első sorozat az égbe szállt el...valamikor majd földet vagy tengert érnek a lövedékek, valahol, remélhetőleg nem megsértve valakit...a sofőr ellenkormányzott, de igy is szikracsovat huzva haladt, hisz nekiszorult az auto a mészkőfalnak...nem volt nálam fegyver, illetve lőfegyver nem volt nálam. a kezemben lévő piros-fekete bőrkormányt kellett fegyverként felhasználnom...mivel autójuk nagyobb volt, és a tömege is jóval meghaladta az enyémet, könnyedén kezdtek visszafelé tolni, az út széle felé, melyet kivételesen nem védett korlát...a surlódó össze-összeakadó fémek sikoltottak, élesen hallottam a recsegő váltó hangját, mikor a sofőr visszakapcsolt egy fokozatot...a második, immáron célzott sorozat egyenesvonalú lyukakakat ütött a kockpitba, szétforgácsolva a csiszolt fémbetétet, lyukat ütve az utasoldali ajtó piros bőrkárpitján....egy pillanatra keserű érzésem támadt, látva a szép műremek barbár szétroncsolását...de sok időm nem volt szomorkodni a dologfelett, mert a sorozat talán utolsó lövedéke a jobb alkaromat súrolva landolt az ajtóban....nem éreztem fájdalmat, csak azt láttam, hogy sötétpiros vérpatak csorog le akaromon, a szőrzsálak mentén....közeledtunk a kanyarhoz, mely után, tudtam, hogy 1 sávosra szűkül az út az utáűnakövetkező alagut miatt...annyit hallottam még korábban, mielőtt az egész elkezdődött volna, hogy egy hosszú tülköléssel jelezte a vizszallito vén Leyland teherautó, hogy jön ....reméltem, hogy rámkuldött figurák nem tudnak az alagutrol. Ahogy egymásnak csapódva bevettuk a kanyart, egy pillanatra felvillant a kanyar alatt meghuzodó öbölben horgonyzó kis halászladik sziluettje az ezustos fény tundoklésében...Carlos mindig meghívott valami friss fogásra a nap végén, melyet ő személyesen készitett el...hol rák, hol hal, hol pedig polip kerlt elém...ultunk a parton és Carlos mesélt...reméltem, hogy lesz rá lehetősege ma este is mesélnie....beletapostam a fékbe, es a BMW előreugrott, befutva az alagút szájadékába...aminek másik oldalán feltűnt a vízszállító teherautó...csak annyi dolgom volt, hogy végignézzem, ahogy a sofőr kétségbeesetten fékezve rántja keresztbe a kocsit, ami hátsókerékmeghajtása miatt kitört farral sodródott az út széle felé...amikor teljesen keresztben volt már az úton, láttam a gépfegyveres férfi arcát...profi volt, még az utolsó pillanatokban is, melyek az életéből hátravoltak, a feladatra koncentrált. Az utolsó sorozat szilánkosra törte a szélvédőt, amögöttem lévő szélfogót átlyuggatta...az eddig nyomatéktól nyögő motor fellélegzett, mikor aa BMW elvált az úttól és elindult útjára a levegőben a tenger felé...a csobbanás már csak egy halk cuppanasként jutott el hozzam...nem tudtam kik voltak, és hogy leltek rám...és már nem is tudták elmondani. Mindezt a Nap égette heg okozta fájdalom idézte fel az emlékeim soraiban. Majdnem meghaltam, és a heg örökre emlékeztetni fog figyelmetlenségemre, hisz bőrömön mindig furcsa érzéseket éreztem, mikor végigsimitottam az alkaromon...örök emlék, örök memento, mely figyelmeztető jel lesz mindig, hogy ne kalandozzon el aaaaa figyelmem. ahogy ránéztem az alkalomra, láttam az élénkpiros hegszövetet, csúnya volt. Mindenki visel a testén vagy a lelkén kisebb-nagyobb hegeket, melyek vagy okolasul szolgalhatnak számunkra, vagy csak kínzó fájdalomként gyötörnek egész életünkben....
