...egy kávéval szembenézve, a neontól megvilágított országútmenti diner-ben pár vendég pillantásától kísérve várok....a kávét kikértem, igazából nem is magamnak...nem iszom kávét...valami ürügyet kellett keresnem, addig mig meg nem érkezik...az esőcsöppek lassan csorogtak le az ablakon, autók fényszóróinak a fénye, furcsa fénycsóvákat lő fel az üvegre...elmerültem. érzem, hajamról a nyakamba csöpög a víz, le az ingem alá....bőrkabátom is vizes...valahogy úgy védett az esőtől, mint időnként tüskés viselkedésünk a VILÁG ránk támadó fullánkjaitól, melyek szavak, képek formájában érkeznek...akire várok hoz nekem valamit, valami ami meghatározó lehet a jövőben az életemben...mind várunk valahol, valamire....aztán amikor megkapjuk egy idő után elfelejtjük, hogy valamikor megkaptuk...nem jó így ez. Igazából ha valakit hallgatunk, lehet, hogy nem halljuk meg azt amit mond, mert mást akarunk hallani, mint amit hallunk....miközben lehet, hogy minden szóban benne rejlik az amire valójában szükségünk van...csak nem abból a szájból, nem ott hangzik el az, amit szeretnénk hallani...nem érdekes ez? és...szükségünk van a szavakra...de sokszor nincs...sokszor többet jelent, ha hallgatunk....ezen filozofálgatás közben a pincérnő rám pillant, kérdőn...kávét? még meg sem ittam,....talán majd máskor. aprót dobok az asztalra és nemet intek...egy mosolyt odabiggyesztek a szájam sarkára...az mindig jól jön. talán ma mégsem érkezik meg az a valami....ej, Vincent...miért nem Rád várnak már valahol? -gondolom, és elhagyom a diner-t....