Hogy hogy ismerkedtem meg Rachel-lel?Ránéztem a kiváncsian rámmeredö arcra...hunyorogtam a napsütésben....a kerthelységben kellemes szellö lengedezett, jóleső simitásokkal kényeztette bőrünket.Nos ez régen törtent már...jó régen...talán igaz sem volt...rápillantva az asztalon álló kecses pohárra, az oldalára kiulő hideg párára, a pohárban a halványszalmasárga, minden bizonnyal kelllemes nedűre, egy pillanat alatt beugrott minden.Nem tudtam, hogy elmeséljem-e...nem tudtam, hogy felidézzem-e az emlékeket...nem tudtam, hogy ezek után vajon kiegyensúlyozottságom nem tűnik-e el....mi mindentöl függ lelki jólétünk...hmm.Ilyentájt Cadaquesben kevés ember lézengett...meg igy, mondjuk azt csúcsidőben, sem volt tele ezen kis étterem...étterem, ami valójában hires lehetett volna, ha akar. De nem akart. Meghagyta mindazt, ami elismert túristahellyé varázsolhatta volna, a jótékony félhomályban, tudatlanságban. Igy aztán a relikviak, kisebb képek, és néhány szobor társaságában kellemesen lehetett uldögelni, anélkül, hogy fénykepezgetö, ricsajozó turistacsoportok lepték volna el a környezetünket.A környezö utcákban lévö galériák miatt voltam itt...végre, mondhatnám ezt is. Ahogy a girbe-gurba utcákban meg-megállva bámultam a festményeket, egyes helyeken az alkotó művészeket, egyszercsak egy ismerösbe botlottam. Egy kisebb kávézó asztalánál ult...figyelte az embereket. Ahogy megpillantottam, azonnal letámadtak az emlékek, és ezáltal agyamat elboritották képek, hangok...élenken lüktetett a halántékom. Nagy, sötet napszemuveg volt rajta...a kisasztalon kavéscsésze, mellette üres söröspohár....mosolyra húzodott a szám...fogadni mertem volna, hogy ebben a melegben is barnasört ivott, mintegy tradicioként....a lábánál, a falnak támasztva egy börmappa hevert, benne, talán eladásra szánt tus, vagy akvarellek...hisz végul is ez a hely a legalkalmasabbak egyike, ha festményekekkel akarunk kereskedni, adni-venni...még nem vett észre. Szalmakalap volt rajta, könnyu fehér vászoning. A kisutcában jöttek-mentek az emberek, néha meg-megálltak a szomszédos falra felaggatott képeknél...mindez, igy itt kissé mokás, talan sorsszeru volt. Aztan odaléptem, es rátettem a vállára a kezem, kedvesen végigsimitva rajta.Felpillantott, és láttam öröm költözött a szemébe...a szembe, melyben már láttam korábban bánatot, és könnyeket is.....megkérdeztem lenne-e kedve leülni egyet beszélgetni, vacsorázni....volt kedve. Csodálkoztam, hogy egyedül van, de nem tettem szóvá, igy volt ez jó akkor. Ahogy az étteremben a levegöben lebegett a kérdés, amire még nem hangzott el a válasz, éreztem, hogy ez egy olyan helyzet, amin egyszer mindannyian átmegyunk.Bennünk rejlö, régóta kinzó terhünket egyszer valakivel, valahol megosztjuk...csak tudni kell kivel...azt, hogy mikor, mi érezzük.A helyzet adott volt, és én éreztem a pillanat alkalmas....sorsszerű volt a a találkozás...és talán pontot is tehet életem ezen szakaszára...mostani "foglalkozásom" véget érhet talán...és én újra visszatérhetek a társadalom normalis közegébe...nem tudtam, de reméltem.
A pillanat váratott magára.....bele kellett kortyolni a hűs lágy borba...erőt adott a beszédhez.Rachel...egy pillanatra, ahogy a kimondott név hatására lehunytam egy pillanatra a szemem eltűntem onnan....minden végigrohant rajtam azonnal...és éreztem, hogy minden, ami egy embert magával tud ragadni, érzés, illat, gondolat...minden, sűrűn kitöltötte agyam....Susan várt és várt hogy elkezdjem....Rachellel egy kellemes öszi napon ismerkedtem meg, kezdtem el a történetet....ahogy ez a mondat elhagyta a szám megnémultam....Susan várta a folytatást, de én, mint akit megfagyasztottak volna ültem és meredtem a semmibe...pedig Susannál senki nem ismerte jobban Rachelt...Hisz az anyja volt....
